Mindig annyi mindent akarok nektek mesélni, de akárhányszor csak idekerülök, h leüljek és írjak, elillan minden addigi kifundált magyarázat és értelmezés az életre, amit élek. Elszaladnak a gondolataim, mintha csak megijednének a fénytől. Berezelnek a nyilvánosságtól, a felszíntől. Félnek kimondottá válni.
Hogy mi lehet az én bajom? Meg nem mondhatom, de érzem, hogy ott van, és most is csak gátol, és húzza az ujjaim, és eltereli a figyelmem, és hiába igyekszem és talán néha már- már értem is, ott van, rejtőzik, és mozgatja a testem, irányítja az agyam, és nem enged tovább. Pedig tudom, h van még tovább.
Mintha csak saját magam útjában állnék.
Tényleg mindenki átmegy ezen? Valóban csak életkor kérdése, és idővel az emberek kinövik a sok kérdést, ami blokádot szab a továbbokra? Mindenki átmegy ezen, a megválaszolhatatlan kérdéseken, az évődésen, és önkeresésen? Átmennek? Vagy csak megtorpannak, mint én most, és az évekkel egyszerűen csak beletörődnek. Mintha meg is szűnt volna a probléma… Ennyi. Megállunk a fal előtt, majd eszköz és erő híján elfogadjuk azt áttörhetetlennek, belenyugszunk a hovatovábba, majd mint egy a sok közül, várunk a sorunkra, és reménykedünk, hátha a halál majd megértet velünk mindent.
De mindenképp meg kell ezt vizsgálni egyéb szempontokból is… Hiszen mi van akkor, ha a válasz konkrétan maga a fal előtti tehetetlen várakozás. Korlátaink felismerése és elfogadása talán az igazi győzelem a fal felett. Talán nincs is tovább, és pusztán optimizmus kérdése, h el fogadd, itt állok most és valószínűleg itt is fogok. Állhatnék olyan messze, ahonnan még a falat sem látni. Lets say: győztem.
És ennek a gondolatnak értelemszerű folytatása lehetne, h ezek szerint győzelem nem létezik. Hisz magamról, rólatok, emberekről beszélek, feltétlen kalkulálni kell az individuált, mint alapvető és legfőbb tényezőt. Márpedig mint tudjuk az ember kíváncsi és telhetetlen. Ha egy falat látok, tudom, h van másik oldala, ha a felém eső oldalát látom, és akár meg is tapinthatom, a másikkal sem lehet másképp. És innentől nem nyughatom, míg meg nem tapasztalom a falon túlit…
Én néha nem is tudom, mit gondoljak. A többség dönt, de honnan tudjuk, h okosan dönt?
Mikor kiköltöztünk ide Londonba, hirtelen és élesen letisztult sok minden. Új célok, ismeretek és a „na végre a magam lábán” izgalma egy ideig úgy tüntetett fel mindent, mintha közelebb kerültem volna a lényeghez. A lényegemhez. Most lassan fél év után már tudom, h az új lehetőségek bája csupán a figyelmemet terelték el, én maradtam, aki vagyok, és ugyanaz előtt a kibaszott fal előtt állok, mint az előtt.
Már unok erről beszélni. Annyira bele tudom ebbe a faszságba élni magam néha… Komolyan mondom. Szarni kéne bele az egészbe. Igen, talán az lenne a legjobb.
Hogy mit akarok? Győzni akarok. Azt akarom, h bebizonyosodjék, én vagyok a legjobb. A legjobb mindenben, bármiben. Fura dolog ez. Hisz a konkrét fizikai környezetemen át élem meg magam, tehát valójában nem akarok mást, mint magamnak megfelelni.
Talán mind erre utazunk. Nem talán. Biztos.
Hogy elérjük azt, amikor úgy érezzük, győztünk. Győztünk? Tényleg minden kérdésre ez a hatalmas közhely lenne a válasz – ami most így hirtelen minden levetett felvetésemre egyből az arcomba tódult?
Győzelmet aratni magunk felett. Wow.
Kiteljesedni, önmagaddá válni, legyőzni a sötétoldalt, majd egy nagy fa alatt törökülésben fénnyé változni?!
A fasz ki van már ezzel a sok marhasággal. Látjátok, folyton a saját utamban állok. Az ilyenekkel. A sok eszmével, amit már sok okos egyszer kitalált én meg veszem a fáradtságot és megalapozom. ÁÁÁÁÁÁ.
Tessék itt van ez a faszi is… Gyönyörű, kerek és még csak nem is hülye. A nyálam összeszalad ha meglátom és még előtteutána és értelmet kap, mert érti amit mondok és azt hiszem néha szeret is érte.
Ezt tényleg nem tudhatom. De az biztos, h minden éjszaka úgy alszom el mellette, h életem nagy szerencséjének érzem, h ott akkor már megint átkarolhatom, és érezhetem a bőrét, meg a melegét… meg értitek, mindenféle ilyen szentimentális dolog jön fel bennem folyton. És újra és újra meg is ijedek ettől egy kicsit, mert ez bizony már lassan meg is ríggathatna.
Talán a szerelem is csak menekvés. Költészettel való takarózás. Mennél boldogítóbb, annál veszélyesebb.
Szerelmes vagyok. Vélt vagy valós dolog ez, már csak fogalmából kifolyólag lehetetlen h megválaszoljam. Az egyetlen kézzelfogható tény tehát, h van valaki, aki hatással van rám, hatalmas befolyást gyakorol, akaratlan v ki tudja, de változtat és számít. Gyakran csak ő számít. És a csapda valójában valahol itt lappang.
Na. Induljunk ki a gyökerekből. Hiszem, h minden engem körülvevő tényező és inger, lény és történés, csak egy fajta vetülete magamnak, azaz környezetem megélésével kommunikálok magammal. És kimondható mind így tesszük. (Ebbe az elvbe is hosszan analizálva bele lehetne menni, de Nektek írok, akikről tudom, h mindezt tudjátok és ebben az esetben mindez, nem igényel magyarázatot.)
Tehát ha minden csak általam, és érettem van – feltételezem- a szerelem és annak tárgya sem lehet más, mint egy rendkívül fejlett, szenzitív detektora magamnak, ráadásul, legbelsőbb érzelmi magamnak, hiszen a szerelem mint olyan, az egyik legmélyebb, legszélsőségesebb szubjektivitás, ami valóban csak a Tied. (Tehát szinte kifejezhetetlen, elmagyarázhatatlan, csak és kizárólag TE éled és érted, amit jelent…)
Szeretni és viszont szeretve lenni tehát azért olyan mámorító és úgymond „lírai”, boldogító képzet, mert a személyben, akit kitüntetsz szerelmeddel, az aktuálisan legszimpatikusabb önmagadat láthatod. Azért mondom, h aktuálisan és ez is fontos, mert mint tudjuk: szerelmek jönnek, mennek, voltak, vannak, lesznek, és igazságszerint a legkülönbözőbb embereket emelünk magunkba személyes fejlődésünk során.
Beleszeretünk abba a képbe, amit a másik lát bennünk, a másik pedig ugyanígy, megfordítva.
És valóban, még ha kissé bugyutává is szűkítem a szerelmet egy ilyenfajta fogalmához semmiképpen sem passzoló száraz, logikai vizsgálattal, még ezek után is elmondható, h fontos, ritka és feltétlenül csodával határos a szerelem maga. Már csak az esélyek mérésével, miszerint mekkora százalékban tételezhető fel, h két ember két nagyon különböző (hisz mindmind nagyonnagyon mások vagyunk) személyiség, találkozásakor kölcsönösen pozitív magát vélhesse felfedezni a másikban. És itt most nem sorsról vagy sorsszerűségről beszélek. Mert előző kérdésemre a válasz egyszerű, és semmiképpen sem olyan misztikus, mint ahogy adná magát. Nagy esélyünk van szerelembe esni bármikor, bárhol.
Viszont ezek után ezt így bizonyítva, tisztán kijelenthető, h a szerelem bár mindennapi, mégiscsak egy csoda. Két ember között éppen akkor, éppen ott, mindkét kapuba egyszerre betalált öngól.
Na most, az én igazi kérdésem mindezek végigfutattása után az, h szerelem, mint olyan, van-e egyáltalán?
Miért múlik el? Mert a kép magadról a másikban felfedezni véltél, egy idő után elavul? Mert változol, mert egy organikus, dinamikusan formálódó valaki vagy, és az adott pillanat csodája egy idő után hiteltelenné válik az új helyzethez képest?
Meg hát kezdjük ott, h miért van szükségem másra, ahhoz, h megtanuljam magamat szeretni, hisz ez az egész ezt feltételezi!!!!!
A szerelem ilyenfajta definíciója innentől kezdve szembe köpi saját magát. Más valakiben teljesedik ki egy csak és kizárólag magadhoz szóló és általad értett kötelék. Belőlem serkenő, magamhoz fűződő fiktív önimádat. (És erre a legjobb példa mindig a féltékenység és az esetleges csalódás utáni bánat. Ha például elhagy, akit nagyon szeretsz, nem az a fontos számodra, h talán ő boldog lesz mással – hiszen ha tényleg, őszintén „szeretnéd” ez lenne az első felvetődő reakció – ha nem hogy te mennyire boldogtalan leszel nélküle.)
Ennyi, baszki, ennyi.
Kicsit korábban azt merészeltem mondani, szerelmes vagyok. Mindannyiótokban feljöhet most a kérdőjel, hogyha magát a fogalmat ilyen egyszerűen képes vagyok megcáfolni, ill. –bocsánat- MEGPRÓBÁLOM megcáfolni, akkor most egyszerre minek beszélek faszságokat…
És itt van ez a faszi… A kurva száját, h úgymondjam.
Életemben először – nem mintha persze ez a 19 év, olyan nagy súllyal rendelkezne- de tényleg életemben először egy kicsit úgy éreztem, h na most. Ilyen tekintetben már sikerült annyit kifundálnom magamról, h nekem nehéz megfelelni, mert nem hagyom. Egyfajta identitás zavaromban, védekezésszerűen keresem a hibákat, az okokat az aktuális partnerben, amikkel folyamatosan azt bizonyítom magamnak, h nem vagyok szerelmes, és az illető meg sem érdemli. Mintha csak biztosítani akarnám magam egy esetleges fájdalom, vagy csalódás ellen, h ha valóban felmerülne egy krízis helyzet a párkapcsolatomban, könnyebben kiugorhassak belőle és azt mondhassam, én tudtam h ez egy fasz, ezért sem éltem bele magam soha.
Nos erről beszélek most. Itt van ez a faszi… Nem találtam, nem tudtam az elmúlt 5 vagy istentudja hány hónapban egyetlen olyan okot találni, amiért ne lett volna okom szeretni. És talán kimondhatom, „szexuális” pályafutásom alatt először nem féltem a „mi lesz ha…” –áktól.
Szeretem, ahogy jár, szeretem, ahogy beszél, szeretem, ha nevet, szeretem még akkor is, ha néha bunkó vagy ostoba, szeretem, amikor a vécén ül, ha büdös a lába, és még ha heteken át egyszer sem mos fogat lefekvés előtt, akkor is szeretem.
Szeretem, a lényeg ez, millió okot felsorolhatnék, írhatnék verset, regényt, festhetnék képet, állíthatnék szobrot, elnevezhetnék róla utcát.
Soha nem tudnám kifejezni pontosan mi is ez, vagy mi nem. Mind szeretünk valakit. Pontosan tudjátok, h miről beszélek…
A minap a kezembe került egy információ, ami minden ízében és megcáfolhatatlanul arra mutat, h a pasi, akit szeretek –ahahahahahaha- becsap. Bizonyos szempontból tekintve (amit jelenesetben nem áll módomban pontosan kifejteni, de higgyétek el, valóban jogosan feltételezem), szóval az általam való értelmezésben, ami természetesen jelen esetben az egyetlen számottevő értelmezés, mivel UGYE rólam van szó: A faszim akiről soha nem feltételeztem volna eleddig, átkúrja a fejem és akarva vagy akaratlanul, ami valljuk be KURVÁRA NEM ÉRDEKEL, (mert a tényen nem változtat) – visszaél mindennemű hozzáfűződő érzésemmel és lets say: áldozatommal.
A lehető legszarabb, és legbántóbb szituáción keresztül kell ráébrednem, h mégsem jelentek annyit, és úgy neki, mint ahogy saját érzéseimből kiindulva a bizonyos „viszonzás” szó alapján feltételeztem és vagy elvárhattam volna.
Az elmúlt pár napban átmentem majdnem minden pszichológiai állapoton. Először nem hittem el, aztán jött a sértett düh, a lerészegedés, a kétségbeesés, talán még sírtam is. Most már kissé tisztábban látom, és mégsem tudom, nem akarom megérteni.
Napok óta, csak elmélkedem, megbeszélem másokkal, hátha én értékelem rosszul, hátha én fújom fel, vagy reagálom túl. És tanácstalanul állok, mi a faszt csináljak.
Minden jogom meglenne hozzá, h összepakoljak és itt hagyjam a picsába. És itt jöttek fel a nagy „miisaszerelem” kérdőjelek, amiket már korábban hosszan taglaltam nektek.
Mit jelent ez az egész nekem? Mennyire fontos? Az én szerelmem is csak fiktív önkeresés, vagy valóban fontos nekem ez a faszkalap? Mondjam el neki? Vonjam kérdőre? Borítsak asztalt, csapkodjak tányérokat?
De mi alapján várhatom el valakitől, h pont úgy, abban az értelemben és „szabályok” (értem ez alatt az etikai törvényeket, mint pl. nem csallak meg…) szerint szeressen, mint ahogy én teszem.
Talán bennem van a hiba? Én csinálok valamit rosszul, gyengén alakítom valamely szerepemet, amiből az következik, h nem vagyok elég, kell neki valaki más is? És ilyenkor mi a teendő? Bocsássak meg az engem ért sérelemért? De kinek? Magamnak? Felejtsem el, és szeressem tovább? Tudnám egyáltalán ugyanúgy szeretni? Ki követ el hibát? Aki félre kefél, vagy akivel félrekefél? Dehogyis. Belőlem indul, általam van, ha valami hibádzik, hát enyém minden felelősség. Néha már olyan kurva okosnak hiszem magam, h majdnem olyan könnyen el is hihetném h az vagyok, mint egy ostoba… AHAHAHAHAHAh.
Talán kevés vagyok, értéktelen és ostoba. Ez itt az én falam. Itt magaslik előttem, és ha jobban megnézem nem is egyszerű tégla és malter, hanem egy kibaszott hegy. Márvány, beton, acél. Kibaszott hegy.
Higgyétek el, mást sem csinálok az elmúlt napokban, csak megpróbálok okos lenni. Mert hogy olyan kurva okos vagyok, mi?! A kurvaistenfaszát mindenkibe! Mer egy idióta faszkalap vagyok, és még most is, mikor tényként engem ér sérelem, igyekezni akarok objektívan és fair módon határozni, ítélni. És miért? Mert szeretem, még most is kurvára, kibaszottul szeretem. Mert ha megérdemli, ha nem, nekem számít, h akárhogyan ítélkezem is majd a végén, őt is számba vegyem, és megpróbálom megérteni az okait. Az okait a trógerségre, amit ellenem vét. Vak vagyok és hülye.
Nem értek semmit, döntésképtelen vagyok és zavarodott, talán elborult. Az egyetlen dolog, amit tényként kijelenthetek, még ha minden szempontból ostoba és józanésszel megalapozhatatlan is, onnantól, h reggel felkelek, azt várom, h láthassam, megérinthessem és elalvásig szerethessem minden porcikáját, ennek a baromnak. És még ha minden eddigi, vele töltött percem csak hazugság és kényszerképzet volt is, soha nem jöhet olyan nap, mikor bánni fogom egyetlen pillanatát is…
Mindenesetre, zárásképp el kell mondjam, h mindig az ilyen és ehhez hasonló szituációkban jövök rá arra, h milyen kurvára fontosak vagytok nekem. Valakik, akiknek ilyen írásokat címezhetek. Ti, akik tudom, h értitek a szavaim, és részt vesztek ebben velem együtt, még ha kurva messziről és egyfajta passzív szerepben is, de tudom, h akármi történjék is mellettem, és velem futjátok a köröket, ahogy én is veletek. A barátaim vagytok, és bár a szerelmek –ahahahahahah- jönnek, mennek, mi itt leszünk egymásnak, és ha valami, hát akkor csak és kizárólag ez, ami jelen esetben vigasztal.
SZERETLEK TITEKET, ÉS KÖSZÖNÖM, H VAGYTOK.
Válasz mindenkinek
Továbbítás
