A szembenlévő ház tetején kisebb termetű hollók ülnek, három pontosabban. Ahogy jön az ősz, úgy kerülnek elő. Nem varjak, izmosabb, peckesebb alkatuk van, mattabb a színük, kétségkívül a tower híres egyedei, bár urbánus szemétevő lévén egészen aprótermetűek, akárcsak a varjak. Ha elsétálsz melletük végigkövetnek a szemükkel, és úgy tudnak nézni, mint az anyák… Tudják, ha hazudsz, ha rosszalkodtál, és kiszúrják, ha összekoszoltad a ruhád. Ijesztőek. És van valami nagyon tiszteletreméltó bennük, nehezen tudnám megmagyarázni…
A téglaházak tetején buliznak, mint marypoppins, de a london történelmi koromjától retkes kerámia kémények és a kapitalista jövő digitális tv antennái között valamely erős és örökkévaló szimbólumként csámpáznak, ők mindig itt voltak, kortalanul london hollóiként…Régi és új között ők a most. Várják a telet, mindig tisztában vannak a következővel, és a magasból minket néznek. A téllel újra elmúlik minden. Nem azt vizsgálják ki vagy, ők már látják, h csak voltál. Az a fontos most, ki voltál. Ki voltál eddig? Az a fontos, h te meglátod –e. Érzed-e a szagát a végnek? Hallod, ahogy levisszük most a hangsúlyt a mondat végén? Elmúlt tetteidről hivatottak tudósítani. Értsd magad tisztán, és lásd a lyukakat, amiket jövőre már ciki szigetelés nélkül felejteni.
Egy kicsit szánnak is minket, szánalmas ahogy egy ember félni tud. Ahogy szenved a régitől és retteg az elkövetkezendőtől. Ahogy az evolúció csúcsán, két lábon jár, de a természet előtt letérdelni képtelen. Fejethajtani sajátmaga előtt. Nem, nem. Az a kis csillogó nedvesség ott a szemünk sarkában, nem könny, hanem a habzó nyálunk, amit zseniális intelligenciánk révén 2000év alatt sikeresen megtanultunk ívesen a saját szemünk közepébe köpni.
Mikor adtad meg magad őszintén és alázattal az életednek utoljára? Biztos, h könny csorog az arcodon?
Hagyd elmúlni most a mostat, ma van a napja. Lásd be, h nem győzhetsz, és ez a belátás lesz az aranyérem a magunkkal vívott olimpián…
