Ha a dolgokat egyenként, darabjaiban próbáljuk szemlélni és avagy megérteni, ellentmondásokkal találjuk szemben magunk, és minél kisebb részeiben keressük az egészet, annál messzebb kerülünk attól, ami már a kezdeteken karnyújtásnyira hevert.

Nem találok semmit. Minden apró darabkát a kezembe veszek, megnézegetek, megkóstolgatok, megszimatolok és megismerek, majd mikor letévén a következőért nyúlok, az új hasonló darabocskát a kezembe emelve az előzőről bebizonyosodott összes információ semmivé foszlik, és elfelejtődik az értelmetlen mihezképestekben.

Talán. Talán rosszul csinálom.

(Csak talánok. De semmit sem tanálok... Ahahahahah.)

Előző életemben forradalmár lehettem... Egészemben egy rettegő tagadás vagyok. És bár elég régóta meggyőződésem, mégis olybá tűnik: nem bírom a kritikát. Pláne, ha betalál. Márpedig betalál.

Kifogás nincs, bármennyire is vágyom, és úgyérzem törekszem rá, sajnos úgy néz ki nem vagyok tökéletes. Bár a feltevés nem új a fejemben, hisz mind tudjuk magunkról, nem vagyunk tökéletesek. Kimondani könnyű, elhinni szinte lehetetlen. Egyikünk sem gondol bele igazán. Nem gondoljuk komolyan, igenis tökéletesnek érezzük magunk magunkban, és márcsak illedelmességből nem látjuk be ezt soha senkinek.
Valljuk be, valóban nagy pofátlanság lenne...

Türelem, türelem...

Nem tudok mit hozzá fűzni.