Újabb lényegtelenség a lényegről

Nem kaphatjuk meg mindig, amit akarunk. Geci egy dolog...
Ha egy pillanatra visszaemlékszem a kisgyermekkoromra, felrémlik előttem a megnemkapottjátékok fájdalma. Mitől éreztem rosszul magam? A nem teljesült vágy szomorúsága lett volna? Vagy az akarat érvénytelenségének dühe? Azt hiszem az utóbbi emberibb, mondhatnám, h gyermekibb. Valahol a gyermeki őszinteség az igazi, bár mindenképp kontrasztosabb színe az embernek. A még semmi által nem befolyásolt tiszta lényé...

Azt hiszem még mindig nem nőttem fel. Még mindig gyerek vagyok. És szőrnyű ellentmondásokba taszít a tudat, h még mindig 20évesen is képtelen vagyok elfogadni, ha valami nem úgy történik, ahogy én szeretném...
Az, h még mindig nem nyertem meg a lottót, egy dolog. Valami olyan történés, aminek a mozgatójához és "eldöntő"érvényéhez nincs közöm, nincs személyes kapcsolatom, érzelmi szálak nem léteznek köztem és "ő" közötte, nem tud igazán megrendíteni. Így nem sértődhetek meg a national lotteryre, h ugyan miért nem hagyta magát megnyerni!

Amennyiben a vágyam valamely embertársamhoz szól, avagy általa beteljesíthető, az egész adok - kapok dolog egy nagyon érzékeny területre vetődik...

Ha az apukám nem vette meg nekem a barbit amit annyira szerettem volna, sírni kezdtem. Nem csalódottságomban tettem... Gyermekkorban a szűlő a táplálék, a csatorna mindenhez, amire szükséged van. A szülő függelékében létezel. Felmerül a szükség, a hiány valamire ami még nincs, de lehetne... Bármilyen indítékkal, fontossággal, de felmerül az igény.
És nem kapom meg. Hirtelen úgy érzem, h nem szeretnek, nem vagyok fontos. Minden élet és érzelem szükségletem a szűlőhöz kapcsolódik. Amíg mindent megkapok, élek. Tehát, már a gyerek is tudja, h a szülő azt akarja, h éljen. Érted él. Érted van. És te kell, h legyél a legfontosabb, mindig. És egy pillanatra úgy tűnik, mégsem így van. Kit nem rígatna ez meg?

Elfogadod, felnősz, volt barbi, nincs barbi. Kiismerjük a saját igényeinket, és felnőttként - úgymond- megtanuljuk őket kielégíteni, avagy háttérbeszorítani...
Ez így természetes, mindenkivel így kéne lennie. Felnőttség valami olyasmit jelent, h önálló vagy, magadban is cselekvőképes, megteremtheted a saját vágyaidat, nem függhetsz már valaki mástól. Magad kell a táplálékod légy. Te magadnak kell akarnod, h élj.

De mi történik, amikor még mindig nem tudod egyedül csinálni. Elkezdesz mástól függeni. Mennyi elbaszott házasság valami ilyesmin jutott a végéhez!

Szeretlek, és ezért szeretném, h szeress. Te szeretsz. Én biztonságban érzem magam, és te vagy az én testi, lelki táplálékom. Amíg szeretsz, úgy érzem, valaki akarja, h éljek. "Rendkívül boldogító tud lenni.", h mesterem szavaival éljek...
Csakhogy természetesen csak olyasvalakit szerethetek, aki mint tudjuk aktuálisan épp úgy tud engem viszont szeretni, ahogy nekem, az megfelelő. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Ebbe most bele se menjünk.

Tehát én valahogyan deffiniálom a szerelmem, és minden jellegű ezzel kapcsolatos elvárásom kinyilatkozik a boldogságomon és avagy boldogtalanságomon. Mi történik, ha te elkezdesz máshogy szeretni? Ha csak én függök tőled, te nem függesz én tőlem...
Hazaérek és azt akarom, h megölelj. Oké. Vágyom arra, h mikor haza érek, megölelhesselek. Nem történik meg. Arra várok, h tedd meg értem. Magadtól. Nem is szólok. Akarom, h táplálj pontosan azzal a kötelességel, ami feltételezi, h tudod mivel és mikor KELL H táplálj.
Nem tudhatod, nem kötelességed, nem vagy se az anyám sem az apám, nem hibád, nem szándékod, és bennem mégis felmerül, h nem szeretsz.
Egyszer. És furcsa kis holmi a mi kis túlhordott gyermeklelkünk. Mert nem csak követelőző, de makacs és sosem felejt.

Miért nem ölelt meg? Azt akartam, h megöleljen. És itt már fel is lépett a hiány. Amit a felnőtt ember befoldoz avagy kielégít -ha úgy tetszik- magában, magának, mivel él és tudja, h más is ezt teszi, fel sem merül benne az elvárás arra, h amit magának meg tud tenni, mással akarja megoldatni...

És én itt bizonytalanságba kerülök. Sajnos szükségem van a megerősítésre. Magamat mások tettei erősítik. Öleljetek, szeressetek, csókoljatok, érezzem minden pillanatban h számítok, érezzem minden pillanatban, h vagyok. Csak valaki más által létezhetek. Függök.

Ha úgy érzem nem szeretsz, nem is vagyok. Viszont lenni akarok!!
És itt, ebben a fázisban torzul a "szerelem" az annak esetleges nem lététől táplált félelemmé. És persze egyenesúton a zsarnoki hatalomvággyá. "Azt akarom, h szeress!!" És ha mégsem, hát gyűlöllek ezért!

Az ember tudattalan átforgatja a dolgot egy pillanat alatt... Függök, de nem látom. Rettegek, h egyedül hagysz. Biztonságra vágyom. És azt akarom, h függj. Te én tőlem. És onnantól kezdve mindig leszek, bebiztosíthatom, h legyek, és nem fogok félni többé. És furamód, te sem fogsz igazán kelleni nekem, aminek a tudatos észrevétele abba a kellemes illúzióba ringat, h egyedül is tudok lenni.

Durva ez ám, mert ha végiggondoljuk, a rettegő fél, a másikat csak egy fajta ösztönös pótcselekvésként, piócamód eszköznek használ ahhoz, h úgy érezhesse, szeret.

Nagyon durva.

Mert az ilyen ember valójában nem tud szeretni, és itt a hangsúly. Missing, basszus, missing.
Lassan megértek olyan dolgokat, amiket már százszor olvastam és hallgattam meg, és azt hittem ezzel meg is oldottam magamban... De úgy néz ki, most ide SAJÁT végkövetkeztetésként is ki kell mondjam újra: Amíg magadat nem szereted, képtelen vagy bárki mást.
A biztonság bennünk van. Minden félelem, erőszak és uralkodni vágyás a szeretetlenség kompenzációja.

Furcsa utakon járok barátaim... Újra és újra fel kell nőnöm. De furcsamód csak azzal válhatunk igazán felnőtté, h sohasem vesszük azt a nagyképű bátorságot, h elhiggyük már azok vagyunk.