Mi húzza vissza a vizet?
Milyen jó lenne magánbíróságot felállítani! Óh, milyen megkönnyebbülés lenne odafordulni, mikor nem vagyunk tisztában a helyzetünkkel! Mikor azt hisszük, hogy mégis, pedig dehogy… Beadnánk egy keresetet, ha nem tudjuk eldönteni, kinek van a családban, a munkahelyen, a politikai vitapartiban igaza.
Mennyivel könnyebb volt régen! Merev szabályok uralták a világot, amik mederben tartották a viszonyokat. Az egyiptomiak kegyetlenek voltak, a görögök mítoszokat, isteneket álmodtak maguknak, a rómaiaknál a katonás rend volt a norma. Ma nem divat a máglyahalál, a keresztre feszítés – legalábbis a maga konkrétságában (bár néha lehet, hogy nem ártana).
Mindenki úgy érzi, ő a vesztes. Magunkban csak a dicsőséget, a másikban a gyalázatot látjuk, fortyog a sértődöttség keserű leve. Itt egy hátba szúrásra derül fény, amott egy láb lendül előre, megint máshol rohamra készülődik egy újabb infarktus.
Olyan ítélőszék kellene, ahol mindenkit felülbírálhatnak, de fel is menthetnek. Ahová fordulhatna az embrió, perelve a vákuumpumpát, a nem kívánt gyermek a simogatás hiánya miatt, a csecsemő, aki bár anyai ölelésre vágyik, intézetbe kényszerül.
A magánbíróságra mehetne a tanár, akinek a krétáért könyörögnie kell, a melós, aki munkanélkülivé vált, miközben a főnökét elnyelte egy drága, külföldi menedzseriskola. Sérelmeire ott találhatna orvoslást a nyugdíjas a tőle teljesen idegen hazugság- kommentárért a hentesnél: a csirkenyak a kutyának lesz…
Az árvíz miatt földönfutóvá lett embereknek a taláros testület elintézné, hogy módosuljon a víz halmazállapot változásaira vonatkozó törvényszerűség. Fellebbezhetnének a hazájukat elhagyni kényszerülők, akik nekünk idegenek, de befogadjuk őket, mert ki tudná nálunk jobban, milyen kemény dolog zsebkendőnyi területen manőverezni… Ki meri vitatni az állításomat: a politikai vezetők cinkossága nélkül a legügyesebb panamista sem tudna érvényesülni?
Privát bíróságnál érvelhetne a kelet-magyarországi munkaerő, aki dolgozna, a szegény, de nincs hol… miközben Győr környékén segéd-és betanított munkások tömegeit foglalkoztatnák, de nincs, vagy fanyalog, a jelentkező. Azt hallom, mifelénk már titkolják el a diplomát, hátha úgy könnyebben jutnak az alacsonyabb végzettséget kívánó kenyérkeresethez…
Úgy, de úgy „feldobnám” azokat, akik a szülő adózott jövedelméből teszik zsebre az albérleti díjat – (csitt!) ha én magam is nem lennék tettestárs. Ami gazdaságos a magánembereknek, őrületes deficit az államnak, vagyis mindnyájunknak. Ki gondolná, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem jelent óriási üzletet egy lakás bérbeadása – persze, ha rendesen adóznak is utána. Magyarországon a legfrissebb statisztikák szerint 70 ezren fizettek be ilyen címen jó 17 milliárd forintnyi adót. Ők kénytelenek számlát adni, mert - ténylegesen vagy formálisan - vállalkozások bérelnek tőlük lakást, irodát. Becslések szerint legalább kétszer, de inkább háromszor annyian lehetnek a feketén, mint a legálisan bérbeadók. Szorozzunk?! Tanulmányozzuk a hirdetéseket!
Lelki ítélőszék előtt vallhatna az is, aki azt mondja: aranyos kutyuskám, s közben a szemével már keresi a megfelelő követ…
Mennyi nő írhatna beadványt ehhez a képzeletbeli igazságszolgáltató szervhez, hogy elküldték a munkahelyéről, mert fiatalabbat, csinosabbat vettek fel a helyére. A munka világában a nemek szerinti megkülönböztetés kultúrnemzeteknél nem is szokás. Érthetetlen, hogy egész Európában makacsul tartja magát az a tétel, hogy szakma, karrier és családanyaság összeegyeztethetetlen. Ádám és Éva óta, valószínűleg a kromoszómaalakulások véletlene folytán – kultúráktól, vallási hagyományoktól függetlenül – állandó a harc nők és férfiak között. Valószínűleg így lesz ez az idők végezetéig. A magát erősebbnek tituláló nem a gyengébbet már a nevezéskor kiselejtezi a szellemi párbajból, de mi, nők türelmesek vagyunk, hiszen a természet kihordásra szemelt ki bennünket. Na, persze, azért néha elszakad a cérna, s a családot összetartó nő, anya önbizalma olyanná válik, mint egy lejárt szavatosságú szendvics az utasellátóban.
Ha egy ilyen téma kerülne az általam vágyott magánbíróság elé, ami biztosan férfiakból állna, talán még egy élcet is megengednének. Egy amolyan nőfaló Zola-félét: „Olyan furcsák a nők. Néha azzal szórakoznak, hogy feláldozzák magukat.”
Ügyvédünk is lenne, naná. Vajon mennyit fizetnénk az érdekvédelemért? …
Minden, ami jó a világon, az önzetlenül, ingyen van. Madárdal, szél, nap, langymeleg. Azt mondják, árvízkor az húzza vissza a vizet.SZ.J.
